40 felett már sok ember elgondolkodik azon, hogy mi az élet értelme. Így volt ez velem is. Mit értem el eddig és mit is szeretnék kezdeni magammal a következő időkben. Jó helyen vagyok-e az életemben, ilyen kérdések jöttek fel.
Jött ráadásul egy világjárvány és az ember rákényszerült arra, hogy „ne menjen sehova”. A bezártság, korlátozások sokkal több önidőt adtak. Otthon ültem és azon gondolkodtam, hogy hol tart az életem. Biztos, hogy azt csinálom-e, amit tényleg élvezek. Vajon azt csinálom-e a napom nagy részében, amit szeretek. Minden nap van-e időm arra, ami örömmel tölt el. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak. Természetesen őszintén kezdtem el válaszolni magamnak. Csak úgy van értelme. A válasz az volt, hogy nem. Nem ez az, amit élni szeretnék.
Rendben, de akkor mi az, amit tudok tenni. Egyik pillanatról a másikra nem lehet mindent eldobni. Vagyis lehet, de én nem az a típus vagyok. Nézzük meg, mondtam magamnak, mit tudok tenni holnaptól. Úgy döntöttem keresek új dolgokat, elfoglaltságokat és megjön mi az, ami bejön majd.
Beiratkoztam táncórákra.
Férfiaknak szóló gyűléseket szerveztem, beszélgettem velük az életről, a nehézségekről. Az érzelmekről is, mert arról nem sok helyen szokás.
Elkezdtem aktív szüneteket tartani a mindennapokban. Irodai munkám szüneteiben egyedül voltam. Felhagytam az addigi csoportos menjünk együtt kávézni, ebédelni cselekvésekkel és módszeresen egyedül kezdtem lenni ezekben a sokszor rövid pillanatokban. Arra elég volt, hogy meghallgassam a szívem hangját. Arra elég volt, hogy megfigyeljem a környezetem. Arra elég volt, hogy leállítsam egyszer vagy kétszer egy nap alatt a túlzott cselekvést. Igyekeztem nem gondolni az aktuális munkámra, a „kinek mit kell megválaszolni” kérdésekre. Megfigyeltem inkább a téren kószáló embereket. Élveztem a napsütést vagy csak azt, hogy nem kell a 4 fal között lennem. És szépen lassan elkezdtem magam kívülről látni. Láttam, hogy egy csomó cselekvésem kényszeres. Hogy egy sor olyan dolgot teszek, amit felvettem másoktól. Nevelésből hoztam. Rá kellett jöjjek, hogy nagy részben eddig nem a saját életemet éltem. Nem azt, aki valójában Vagyok.
A lányom 7 éves volt, amikor megkérdeztük tőle. „Te kit szeretsz a legjobban” . Vártuk, hogy azt mondja, amit a legtöbben szoktak, megnevezi valamelyik szülőjét vagy azt, hogy mindenkit egyformán:-)
Ő azt válaszolta „magamat”. Engem elsőre ledöbbentett, hogy ez azért elég önző dolog. Majd átgondoltam és azt mondtam: ez nem semmi. Felnőtt emberek tömege keresi a módszert, hogy tudnának több önszeretet adni maguknak, a gyermekem pedig ennyi évesen bemondja ösztönösen, hogy ő önmagát szereti a legjobban. Lehet, hogy többet kellene beszélgetnem a lányommal:-))
Az elmúlt 3 éven azzal telt, hogy elkezdjem szeretni önmagam. Ehhez fel kellett húzzam a határaimat. Amikor valami nem volt rendben, akkor azt kifejezzem. Mert számomra az önszeretet itt kezdődik. Nem vagyok hajlandó benne maradni egy olyan helyzetben, ami nem tetszik. Ami nem szolgál engem. Ez ijesztő volt először, mert keveredett bennem az önző kifejezés, amit gyakran használunk mi emberek. Rájöttem azonban, hogy önmagunk védelme a legfontosabb dolog, amit tehetünk az önszeretet kibontakozó útján. Amikor képesek vagyunk megmondani valakinek, hogy állj, ezt nem teheted velem. Mert ez nekem nem jó. Amikor képesek vagyunk kijönni egy szituációból azért, mert az már nem szolgál. Számos barátot hagytam ezen az úton, köztük több évtizedes barátságokat. Rá kellett jöjjek, hogy elváltak útjaink. Elfejlődtünk egymástól. Egy darabig még kapaszkodtam ezekbe a személyekbe, mert rossz érzésem volt miattuk, azonban rájöttem, hogy a személyes fejlődésemet az szolgálja, ha olyan emberekkel ismerkedem, akiknek nemcsak az érdeklődésük, hanem a rezgésük is hasonló, mint az enyém...
😊