Legyen tánc

44 évesen gondolkodtam mit kéne, hogy kipróbáljak még. Elindult a „B oldal” és kerestem az örömöt, a kapcsolódási és tanulási lehetőségeket. Beiratkoztam táncolni. Salsa alaptanfolyamra.

Igaz, hogy gyerekként népi táncoltam pár évig, de ez nagyon komoly komfortzónán túli élmény.

Ugyan a munkám során megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélni, de ez más.

Egy táncteremben felnőtt fejjel kezdőként botladozni. Miközben néznek. Ráadásul nem ismertem senkit.

Összekapcsolódni idegenekkel, mindenféle emberrel, nem szimpatikussal, hangossal, magasabb Nővel, ez az elején embertpróbáló feladat volt.

Kiállni és megmutatni magam. Folyton bámulnak, vajon mit gondolnak rólam. Nem is engem néztek…csak ők is zavarban voltak:-) Azt nézék nem nézem-e őket.

Erről egy történet jut eszembe. Kb. 20 éves voltam, amikor bementem egy magyar abc-be. Alig voltak a boltban. Mentem a sorok között és azt vettem észre , hogy a biztonsági ember néz engem. Átmentem egy másikba, ott is megnézett. Majd elfelejtettem őt…vásárolgattam tovább….végül újra belebotlottam. Lehajtott fejjel majszolt egy szelet csokit, amit ellopott. Ezért nézett, hogy nem nézem-e őt. Nagyon gyorsan eltűnt minden illúzióm a becsületes világgal kapcsolatban. Azok lopnak, akik védenek.

Na de vissza a táncparketthez. Óriási feladat volt nem összehasonlítani magam másokkal.

Felvállalni, hogy valamiben kezdő vagyok. 44 évesen. Amikor már mindent (is) tudtam mindenről. Hiszen addigra mindenben szakértő lettem

Aztán szépen lassan elindult egy folyamat. Megmutattam a gyengeségemet. Beismertem, hogy tanulok. És ha tanulok ronthatok is. Húúú...talán ez volt a legnehezebb. Magamnak beismerni, hogy kezdő vagyok. Rájöttem, hogy maximalista lettem önmagammal. Hogy haragszom magamra, ha rontok. Ha nem vagyok tökéletes. Nem csak itt, hanem az életem minden pontján. A megfelelésem oda vitt az évek alatt, hogy nagyon szigorú lettem magamhoz. Bántottam magam, ha valami nem 100%-osan sikerült. Persze, hogy mást is bántottam, ha nem hozta a 100%-ot. Az általam elképzelt 100%-ot. És az igen magasan volt.

Majd elkezdtem fejlődni a táncban és hónapok múlva azon vettem észre magam, hogy flowba kerülök. Ez az, amit nagyon kerestem. Akkor már nem boldogítottak az évtizedekig űzött sportok. Akkor már rájöttem, hogy konditeremben is nézegethetem a fejlődő bicepszemet életem végéig, de minek, ha van más is. Valami, ami igazán örömmel tölt el.

Elmentem munka után este 6kor a táncterembe és fél 8kor úgy jöttem ki, hogy szárnyalok. Hú, de rég éreztem ilyet edzés után. Mert amikor 18:02-kor elkezdődik a muzsika a táncparketten, 18:03-ra elfelejtem az összes aznapi emailemet, máskülönben rálépek a partnerem lábára. Nagyon gyorsan el kellett felejtenem ki bosszantott fel aznap, mert különben kiestem a ritmusból és az éppen velem táncoló mosolygós Széphölgy szúrós szemekkel kezdett nézni a továbbiakban.

Micsoda rácsodálkozás és öröm volt, amikor elmentem pár hónap után az első táncestre. "Legyenek táncestek" szól a népi mondás Abonyban-)

A diszkóval ellentétben itt klasszikus módon működnek a dolgok. Hölgyek állnak a táncparkett szélén és Urak szépen felkérik Őket egy táncra. Nincs szándékos lökdösődés, „fogd már meg a söröm” és „mit bámulsz” kérdések. Mekkora váltás volt sok-sok diszkóban megélt csalódás, agresszív hangulat után.

A tánc minden. Önértékelés, önbizalom, határok. Elfogadás, megengedés. Adás, kapás. Egyensúly.

Nő és Férfi kapcsolatának megszemélyesítője. Ha túl sokat adok magamból, a másik nem érvényesül. Ha túlságosan beengedem, én hol vagyok.

Szétesik a tánc.

Nem lesz harmónia.

Márpedig, ha tartósan nincs harmónia, nincs TÁNC.

Ha Férfiként nem vezetem szépen a Nőt, nem leszünk pár. Amikor a Nő megengedi, hogy szépen vezesse a Férfi, akkor minden van.

MINDEN EGY.