Elengedés

Pár évvel ezelőtt vettem észre magamon, hogy nem tudom élni a saját életem. Úgy, ahogy azt igazán szeretném.

Önállóan, valósan, mélyen, bátran, néha lelkesen, néha visszahúzódva.

Rájöttem, hogy a szülői aggódó energia rajtam telepszik még.

A hétköznapokban. Akár találkoztam a szüleimmel, akár csak a távolból figyeltek. Sokszor kifejezték szavakban is, sokszor csak éreztem.

Beszéltem nekik róla. Megkértem őket, hogy ha van bennük még féltés, aggódás a gyerekük felé, azaz felém, tegyék azt le, kérem szépen. Nincs rá szükségem, mert érzem és lehúz.

Bevallották, hogy igen, bizony vannak éjszakák, amikor azon agyalnak, hogy mi lesz a gyerekeikkel. Lesz-e munkájuk. Hogy élnek meg. Lesz-e nyugdíjuk (!) Boldogok-e.

Kifejeztem nekik személyesen azóta többször is, hogy nem kérek az aggódásokból, a féltésekből. Mert azok megkötnek.

Édesanyám egyszer így felelt: de hát te is tudod milyen ez, hisz te magad is szülő vagy. Majd ezzel folytatta: tudod kisfiam, amikor te és a húgod megszületettetek, az az érzés született meg bennem, hogy amíg én élek, ti ott lesztek nekem és kötelességem gondoskodni rólatok.

Én így válaszoltam. "Rendben anyukám, megértem, de a gondoskodás és az aggódás között különbség van".

Valahonnan az jött, hogy ezt a példát hozzam fel neki. Amikor a lányom nincs velem, én nem aggódom érte. Amikor naponta kijön az iskolából és busszal hazamegy, én nem féltem őt.

Hiszek abban, hogy minden baj el fogja kerülni.

Hiszek abban, hogy ha még is valami vagy valaki megzavarja, lesz kitől segítséget kérni. Ha nem, hát felhív engem telefonon és tudok majd valahogy segíteni.

De nem gondolok a rosszra.

Nem gondolok a negatív kimenetelre. Nem teszem bele az aggódás energiáját a térbe és az ő terébe.

Tudom, néha vékony a határ a gondoskodás és aggódás között. Én is gyakorlom még mit korlátozzák és mit engedjek meg a gyermekemnek. És észre kell vennem azt is, amikor a saját félelmem jelentkezik.

Bíznom kell benne.

Ha ő kétszer is bele akar lépni, ugyanabba a koszos pocsolyába meg kell, hogy engedjem neki.

Ha ő másképp akar élni, mint én, az is rendben van.

Kedves Szüleim!

Van, amikor rontok, de kijavítom.

Néha elesek, de felkelek aztán.

A Lelkem a saját megtapasztalásaiért jött.

Ezt az utat kéri, hogy fejlődhessen.

Köszönöm, hogy elengedtek hozzá